Befejezve a mások leszólását, az előre mentegetőzést, megpróbálnék valami tartalmasat vagy legalább nem mások ellen irányulót írni…
Furcsa kettősség van bennem mostanában, bár ezzel vannak még így egy páran. Egyszerre érzem szükségét annak, hogy végre abbahagyva a lébecolást, nekiálljak dolgozni, de ugyanakkor szeretnék még lógni kicsit a levegőben és kb nem csinálni semmit.
Csábító a gondolat, hogy egy jól fizető állásban dolgozva, viszonylag rugalmas időbeosztással töltsem el jövendő napjaim. A probléma az odavezető úttal van. A jó esetben heti 40 órás munka (pusz az utazás ugye), az évi huszonegynéhány(?) szabadnap eléggé riasztó kilátás az én, monotonitást nem tűrő munkamorálomnak.
Az ember élete ideális esetben egy fejlődés, lineárisan követhető út, amelynek pozitív a végeredménye és egyértelműen van produktuma attól függetlenül hány kitérő és mellékvágány fut bele/mellette.
Én inkább gondolok rá úgy, mint egy utazásra, teszem azt azon a híres, Amerikát átszelő 66-os úton. Félreértés ne essék, a “trip” alatt nem valami ezoterikus badarságot értek, ezekben különben sem hiszek. Vagyok annyira földhözragadt, hogy a legtöbb esetben az elvont fogalmak magyarázataihoz, illetve azok megértéséhez kell valami hétköznapi, fejben megjeleníthető kép. Ezért van az, hogy az életet leginkább utazásként tudom elképzelni. Az első egy-két évtized a tankolás, a tanulás szakasza. Az emberiség kulturális-, technikai- és társadalmi fejlődésének kézzelfogható eredménye ennek a szakasznak az elnyúlása. Ennek elég sok hátránya van, a cseppet sem vitatott eredmények és pozitívumok mellett. Ez lehet az egyik oka annak - bár evvel nem mondok újat, mivel nem saját gondolat -, hogy a fejlettebb nyugati társadalmak fogyóban vannak. Vegyünk egy példát, mondjuk egy orvost. Az illető attól függetlenül, hogy hol tanul, legalább 26 éves koráig az iskolapadot fogja koptatni. Ezután jön a három év rezidensképzés, és csak utána a szakvizsga. Láthatjuk, hogy az illető 30 éves kora előtt nem gondolkodhat nagyon családalapításon. Az én szüleim még a húszas éveik közepe-vége felé fogtak bele a gyerek-projektbe, manapság ez inkább áttevődik a harmadik “iksz” utánra.
Nem akarok én itt társadalmi problémákat boncolgatni, hiszen nem tisztem. Sem a megfelelő tudás sem az idő nem áll rendelkezésemre.
Pusztán azt a riasztó kilátást akartam megvilágítani, hogy az általános gyakorlat az, hogy az ember 30 éves koráig tanul, aztán család és közben kapkodja a lábait a mókuskerékben. Emiatt van az, hogy még kapaszkodom a “pisztolyba a kúton”. Egyszerre csábít az önálló, független élet gondolata és taszít az eleve elrendeltetett. Nem akarom fejem az igába hajtani, mint oly sokan. Azok közé tartozom, akik csak azért lógnak még az őseik pénztárcáján mert szívük szerint inkább az ellenkező irányba repesztenének, szembe menve a megszokottal és az elkerülhetetlennel. Elkeserít a bizonyosság, hogy előbb-utóbb engem is utolér civilizáltságunk eme vívmánya, a heti 40 órás munkarend.
Mikor tudok majd utazni? Az ismeretéhségemet kielégíteni? Egyáltalán a saját fejem után menni?
Olyan kevésnek tűnik a rendelkezésre álló idő. Legszívesebben itt hagynék - ahogy mondani szokás - csapot-papot és elmennék egy óceánjáróra pincérnek vagy tudom is én. Nem tetszik, hogy a megkérdezésem nélkül megtervezték az életem előre és ha szerencsém van és nem csap el egy busz, akkor látom is a végét, ami valószínűleg akkor sem fog jobban tetszeni, mint most. Kibaszás, de ez tipikusan az a szituáció, amikor nincs sok értelme ellenállni, hiszen mit tudnék csinálni? Leülni és várni a halált? Ugyan.
Persze én most inkább az elméleti lefolyását vázoltam a magam felszínes módján, nem állítom, hogy csak a kötött munkarend létezik. Van lehetőég saját vállalkozás beindítására, gazdag, távoli rokon vagyonának megöröklésére, esetleg lottó-nyerésre. Lehet másképp csinálni, ezt nem vitatom. A végeredmény viszont nem sokban tér el, hiszen ugyanúgy meg kell dolgoznod azért, hogy legyen saját ingatlanod, autód, fizethesd a gyerekeid iskoláztatását - még ha ez nem is kerül annyiba itt, mint nyugaton -, egyáltalán adózz, hogy kapj majd nyugdíjat. Az igazi probléma nem is igazán a pénz, sokkal inkább az idő, amelyet kényszeresen töltesz el/le akár egy rab, kényszermunkán a körülmények, a szüleid és a társadalom által kijelölt szerepkörben. Ez a jutalmad, hogy a csodálatos demokráciában, a globális felmelegedés és a “szabadversenyes” kapitalizmus korában élhetsz. Ennek megvan az ára. Elkérnek az életedből bő 60 évet és te nem ellenkezhetsz, de a többi a tiéd lehet. Már ha megéled.
Az az igazság, hogy minél többet írok, annál jobban felhergelem magam, szóval inkább rövidre zárom itt és most.
És bocs az újabb kisregényért
Jóccakát
