Now Playing Tracks

Három hosszú nap! Talán karácsonykor voltam utoljára ilyen hosszú ideig itthon. Remélem, hogy megúszom komolyabb sérülések nélkül. Előny viszont a rendszeres, kielégítő mennyiségű étel, amit elfogyaszthatok. Szombaton meglátogatom az ősök még fellelhető példányait és bezsebelem azt a néhány ezer forintnyi “könyvjelzőt”, amit azért kapok, mert a szüleim ezelőtt közel 24 évvel csukott szemmel ráböktek egy kevésbé gyakori férfinévre a vonatkozó gyűjtemény x-edik oldalán és ennek a névnek a hozzárendelt napja mostanában volt vala. Előtte persze még csúnyán leisszuk magunkat az alkalmi ivócimboráimmal vagy azért mert nyert a csapat vagy mert kikapott a hollandiai derbin. Igazából nem is számít. Hihetetlen, hogy milyen könnyű indokot találni az ivásra. Persze nem ez lesz az este legfőbb célja, de a lényeget megtartom magamnak.

Jó hétvégét mindenkinek. Élvezzétek a ZH-hétig még hátralévő napokat és éljetek úgy, mintha nem lenne holnap.

Uff

(w)inter -you

Na, megszültük! Volt néhány hátráltató tényező, de végül is nem tudott kibabrálni velem ez a házi. Már csak a kollégium - ahogy a költő is mondja - fura urának a válaszát várom, melyben természetesen az utolsó betűig mindent kifogásolni fog. Kissé kicsúsztunk a határidőből, de - ahogy mondani szokás - a jó munkához és a jó pálinkához idő kell. Hm…most lecsapnék egy felest. Egyébként csodálkozom, hogy a sok kajanevű blogger között nem akad valami - már a jegyzett szöveg jellegéből fakadóan is - tömény. 

Holnap irány haza, maradt még valami a tavaszi szünetből. Ezek után remélem, hogy sokan jöttök a MÁKONY-ra és jól fogjátok érezni magatokat

Benyó, vége

blabla

Tény és való, hogy jelentősen megkönnyíti életünket a technika eme vívmánya, a számítógép. Rajta közismert operációs rendszere az Ablakok (ez itten nem a reklám helye), mindenki szidja, de én igazából meg voltam elégedve vele mind a mai napig. Történt, hogy - a már eleve elkésve benyújtani szándékozott - a már begépelt interjút elégedetten szemlélve az egész KÁPUTT GEGÁNGEN!!!!!!

Köszönöm neked, ó Billy szülötte ama gyönyört, mellyel megörvendeztetni próbálsz, hogy az azzal a köztiszteletben álló személlyel - kinek gyengéi a fiatal lányok, ki a konyakot is pezsgővel kíséri és azt az ominózus interjút készítettem - lefolytatott beszélgetésemet újra átélni kényszerítesz. 

KEZDHETEM ELÖLRŐL AZ EGÉSZET!

tervek a jövőre…

Elhatároztam, hogy popsztár leszek!

Nem fogok szenvedni azért, hogy kiégett zsűritagok felfedezzenek, inkább írok egy dalt és forgatok egy - kedves szobatársam szavaival élve - “zs” kategóriás klippet a teleportálós berugások utáni másnapokról, Rebecca Black után szabadon.

Várom a szponzori ajánlatokat

helyzetjelentés

Vége. Ennyi. A kapuzárási pánik mellett szó szerint rám tört a fészekrakási kényszer. Bár előfordulhat, hogy csak a válság kiváltotta szarkahajlam vagy az ősi gyűjtögető életmód egy kési megjelenése vitt rá, hogy zsebre rakjak egy faágat.

Ki tudja?

napi gondolatok

Befejezve a mások leszólását, az előre mentegetőzést, megpróbálnék valami tartalmasat vagy legalább nem mások ellen irányulót írni…

Furcsa kettősség van bennem mostanában, bár ezzel vannak még így egy páran. Egyszerre érzem szükségét annak, hogy végre abbahagyva a lébecolást, nekiálljak dolgozni, de ugyanakkor szeretnék még lógni kicsit a levegőben és kb nem csinálni semmit.

Csábító a gondolat, hogy egy jól fizető állásban dolgozva, viszonylag rugalmas időbeosztással töltsem el jövendő napjaim. A probléma az odavezető úttal van. A jó esetben heti 40 órás munka (pusz az utazás ugye), az évi huszonegynéhány(?) szabadnap eléggé riasztó kilátás az én, monotonitást nem tűrő munkamorálomnak.

Az ember élete ideális esetben egy fejlődés, lineárisan követhető út, amelynek pozitív a végeredménye és egyértelműen van produktuma attól függetlenül hány kitérő és mellékvágány fut bele/mellette. 

Én inkább gondolok rá úgy, mint egy utazásra, teszem azt azon a híres, Amerikát átszelő 66-os úton. Félreértés ne essék, a “trip” alatt nem valami ezoterikus badarságot értek, ezekben különben sem hiszek. Vagyok annyira földhözragadt, hogy a legtöbb esetben az elvont fogalmak magyarázataihoz, illetve azok megértéséhez kell valami hétköznapi, fejben megjeleníthető kép. Ezért van az, hogy az életet leginkább utazásként tudom elképzelni. Az első egy-két évtized a tankolás, a tanulás szakasza. Az emberiség kulturális-, technikai- és társadalmi fejlődésének kézzelfogható eredménye ennek a szakasznak az elnyúlása. Ennek elég sok hátránya van, a cseppet sem vitatott eredmények és pozitívumok mellett. Ez lehet az egyik oka annak - bár evvel nem mondok újat, mivel nem saját gondolat -, hogy a fejlettebb nyugati társadalmak fogyóban vannak. Vegyünk egy példát, mondjuk egy orvost. Az illető attól függetlenül, hogy hol tanul, legalább 26 éves koráig az iskolapadot fogja koptatni. Ezután jön a három év rezidensképzés, és csak utána a szakvizsga. Láthatjuk, hogy az illető 30 éves kora előtt nem gondolkodhat nagyon családalapításon. Az én szüleim még a húszas éveik közepe-vége felé fogtak bele a gyerek-projektbe, manapság ez inkább áttevődik a harmadik “iksz” utánra. 

Nem akarok én itt társadalmi problémákat boncolgatni, hiszen nem tisztem. Sem a megfelelő tudás sem az idő nem áll rendelkezésemre.

Pusztán azt a riasztó kilátást akartam megvilágítani, hogy az általános gyakorlat az, hogy az ember 30 éves koráig tanul, aztán család és közben kapkodja a lábait a mókuskerékben. Emiatt van az, hogy még kapaszkodom a “pisztolyba a kúton”. Egyszerre csábít az önálló, független élet gondolata és taszít az eleve elrendeltetett. Nem akarom fejem az igába hajtani, mint oly sokan. Azok közé tartozom, akik csak azért lógnak még az őseik pénztárcáján mert szívük szerint inkább az ellenkező irányba repesztenének, szembe menve a megszokottal és az elkerülhetetlennel. Elkeserít a bizonyosság, hogy előbb-utóbb engem is utolér civilizáltságunk eme vívmánya, a heti 40 órás munkarend.

Mikor tudok majd utazni? Az ismeretéhségemet kielégíteni? Egyáltalán a saját fejem után menni?

Olyan kevésnek tűnik a rendelkezésre álló idő. Legszívesebben itt hagynék - ahogy mondani szokás - csapot-papot és elmennék egy óceánjáróra pincérnek vagy tudom is én. Nem tetszik, hogy a megkérdezésem nélkül megtervezték az életem előre és ha szerencsém van és nem csap el egy busz, akkor látom is a végét, ami valószínűleg akkor sem fog jobban tetszeni, mint most. Kibaszás, de ez tipikusan az a szituáció, amikor nincs sok értelme ellenállni, hiszen mit tudnék csinálni? Leülni és várni a halált? Ugyan.

Persze én most inkább az elméleti lefolyását vázoltam a magam felszínes módján, nem állítom, hogy csak a kötött munkarend létezik. Van lehetőég saját vállalkozás beindítására, gazdag, távoli rokon vagyonának megöröklésére, esetleg lottó-nyerésre. Lehet másképp csinálni, ezt nem vitatom. A végeredmény viszont nem sokban tér el, hiszen ugyanúgy meg kell dolgoznod azért, hogy legyen saját ingatlanod, autód, fizethesd a gyerekeid iskoláztatását - még ha ez nem is kerül annyiba itt, mint nyugaton -, egyáltalán adózz, hogy kapj majd nyugdíjat. Az igazi probléma nem is igazán a pénz, sokkal inkább az idő, amelyet kényszeresen töltesz el/le akár egy rab, kényszermunkán a körülmények, a szüleid és a társadalom által kijelölt szerepkörben. Ez a jutalmad, hogy a csodálatos demokráciában, a globális felmelegedés és a “szabadversenyes” kapitalizmus korában élhetsz. Ennek megvan az ára. Elkérnek az életedből bő 60 évet és te nem ellenkezhetsz, de a többi a tiéd lehet. Már ha megéled.

Az az igazság, hogy minél többet írok, annál jobban felhergelem magam, szóval inkább rövidre zárom itt és most.

És bocs az újabb kisregényért

Jóccakát 

Társadalmi célú hirdetés!

Eszembe jutott egy fontos dolog. Ismerjük a közkedvelt összehasonlítást a vélemény és a segglyuk között. Nos, ebből kiindulva - nem erőszak a disznótor - nyilván nem kötelező ezeket a sorokat olvasni.

Akit nem érdekel azt megkérném, hogy ne zaklasson az olyan szövegekkel, hogy “tiszta hülye vagy…” vagy “kurvára nincs igazad…”.

Na pá

Asszem nem kedvelem ezt a tumblr-t. Nem a legkreatívabb opció, amit unaloműzés végett az emberek kitaláltak. Akár azt is mondhatnám, hogy unalmas. 

Az aranymosáshoz tudnám hasonlítani. Biztos akadnak olyan bloggerek, akiknek az írásait érdemes nap nap után is követni, de a zöme unalmas, fárasztó és értéktelen. Keresgélni kell a szemét közt, mint az egyszeri aranyásó Kaliforniában, aki zsákjában a szerszámaival nyakába vette a világot és egy Isten háta mögötti helyen nekiállt túrni a földet, vagy épp szitával mosni a patakok iszapját. 

Régebben az ember talált a cyber-téren kívül is értékelhető embereket, akiknek elsírta búját-baját. Még beszélgettek egymással az emberek és nem csak msn-n vagy skype-on dobálóztak rövidítésekkel.

Kérdem én, mire való akkor a tumblr?

Minden tiszteletem a vezetőségnek, de kiadhatták volna feladatnak azt is, hogy vezessünk naplót írásos formában, akkor talán nem folytatódna az a tendencia, ami odáig fajul, hogy kies országunk nagyra becsült államfője egy l-el írja saját titulusát.

Ebben a formában - mármint itt - az ember nem veszi a fáradtságot, hogy odafigyeljen a helyesírásra vagy hogy kiírja teljesen a kifejezést, amiről általában azt sem tudja, hogy mit is jelent pontosan.

Hangsúlyoznám, hogy én sem vagyok kivétel ez alól. Mivel mindig is egy kicsit buzisnak tartottam a naplóvezetést (valójában inkább a lustaság volt a fő ok), illetve sajnáltam volna, ha sziporkázó elmém eme gyöngyszemeit senki nem olvassa, nem vettem a fáradtságot, hogy leírjam kósza gondolataimat.

"…hiúság, asszony a neved…" - ebben az esetben ez inkább unisex…

Csak hogy kiemeljen a lényeget, azt állítom, hogy pusztán hiúságból ír ide az ember, remélve hogy azt más is olvassa. 

Hiúság vagy butaság a kiváltó ok? 

Buták, ha azt hiszik, hogy megváltó vagy legalább az emberiség bajaira írt hozó gondolatokat képesek megfogalmazni azzal a teljes mértékben hétköznapi intelligenciával, amivel rendelkeznek. Nyugodtan állítom ezt, hiszen kevésé valószínű, hogy egy zseniális elme azzal foglalkozna, hogy itt publikálja korszakalkotó elgondolásait. Arra ott vannak a jól fizető szaklapok és állami pénzből finanszírozott felmérések zárójelentései.

Hiúak - és természetesen ide tartozom én magam is -, mert pusztán az olvasottság miatt dobálják itt egy rakásra összefüggéstelen és a szavatosság igénye nélkül megfogalmazott gondolataikat.

Talán kicsit sötéten látom a dolgokat és az is valószínű, hogy akadnak olyanok, akik pusztán szórakozásból vagy jóindulatból publikálnak itt, de végső soron ugyanoda lyukadunk ki. Hiúság. Hiszen aki önmaga mulattatására ír ide, az is tisztában van vele, hogy mások is olvassák és - még ha önmagának nem is vallja be - titkon reméli, hogy lesznek pozitív visszajelzések.

A másik típus, aki talán jóindulatból tárja a nagyérdemű elé ötleteit, még ő is hibázok ott, hogy önhittsége okozta vaksága miatt nem gondolkodik előre. Fel sem merül benne a gondolat, hogy arra a konklúzióra más is eljuthatott. Így lesz az építő jó szándékból hátráltató körülmény.

Folytathatnám még ezt a kis eszmefuttatást, ami bizonyára nem túl logikus sokak számára. Az az igazság, hogy most nincs kedvem újra átolvasni azt a sok badarságot, amit itt összehordtam. Ezért hát nagyvonalúan megadom a lehetőséget, hogy az elégedetlen olvasó kitörölje becses emlékezetéből ezt a sok baromságot.

Zárásként annyit csak, hogy:

TISZTELT BÍRÓ ÚR!!! KÉREM TÖRÖLJÜK AZ IMÉNT ELHANGZOTTAKAT A JEGYZŐKÖNYVBŐL.

Uff

Chapter No.2

Így van, igaz, jogos. Most lehet kinevetni. Tényleg nem bírtam ki, pedig megfordult a fejemben, hogy kikötözöm magam az ágyhoz. Bár, az igazat megvallva lehet, hogy ez mással kapcsolatban merült fel és nem is biztos, hogy bennem. No mindegy. A lényeg, hogy engedve ösztönös késztetésemnek, miszerint szaporítani vágyom az internet már amúgy is tekintélyes adatszemét-állományát, folytatom az imént elkezdett szófosást. (ezúton szeretnék elnézést kérni 12 év alatti olvasóimtól az illetlen, mégis a helyzet szükségeltette szóhasználat miatt)

[…]

Kedves Naplóm!

Az imént eszembe jutott szerencsétlen heroinista(?), operakedvelő, érmegyűjtő sors - vagy legalábbis kollégista - társam tiszteletre méltó fogadalma. A tudat, hogy van olyan születése óta (!) férfi ismerősöm, aki képes ellenállni az ősi késztetésnek, hogy húst fogyasszon, felhívta figyelmemet esendő emberi mivoltomra, kiváltva belőlem ezáltal a késztetést, hogy legalább átmenetileg sorsközösséget vállalva vele én is lemondjak erről a katartikus élményről.

Annál is könnyebb volt meghoznom ezt a döntést, mivel a napi energiabevitelemet biztosítottam egy kiadós ebéddel (sült krumpli+csirkemell) és egy felesleges, cserébe esős kirándulás után elfogyasztott vigasztaló uzsonna keretei közt magamhoz vett Burger King-ből származó “csípősnemtommilyenszendvics megspékelve két hagymakarikával, és mindez kétszer” -el.

(az csak természetes, hogy nyelvtanból nem kapok jegyet, ugye?)

Elnézést kérek a kissé hosszúra nyúlt, de felettébb fontos kitérőért, máris rátérek a lényegre. Na szóval. Egy szó mint száz, elhatároztam, hogy elkészítem a saját (netről lenyúlt) specialitásomat, a tejfölös gombapaprikást és talán megkínálom vele szegény kérődző barátomat. Azért írtam, hogy talán, mert lehet, hogy csak megszagoltatom vele és utána - szívfájdítóan kopogó szemű tekintetétől kísérve - egyedül fogyasztom el. Ez lényegében attól függ, hogyan sikerül az étek.

A viccet félretéve, tényleg meghívtam volna egy vacsorára, de nem tartózkodik a koleszban. 

A te bajod Szilveszter, pedig TÖKRE finom lesz.

Uff

To Tumblr, Love Pixel Union